Én?

Hova tűnt az a lány aki régen voltam? Hol van az az életvidám, mindennek örülni tudó, mindig mászkáló lány ,aki voltam? Miért streszelek rá minden kils apró dologra? Félek... olyan félelem tör néha rám,hogy nem tudom magam lenyugtatni... sehogy sem! Ez a félelem beleissza magát az agyamba és a lelkembe, és még az az enyhe kis gyógyszer se tud rajtam néha segíteni,amit szedek,hogy elinduljak felfelé... és ne még lejjebb csússzak. Nem értem... belenézek a tükörbe és néha megijedek attól amit látok. Egy szürke, búskomor lányt látok... Már régen rájöttem, hogy depressziós vagyok. De mikor fog ez elmúlni? Mikor leszek újra önmagam? És ne gondolja senki azt, hogy nem próbálkozom, hogy jobban legyek. Igen is, minden reggel mikor felkelek "harcolok" az agyammal, próbálok pozitív dolgokra gondolni... ez néha sikerül és néha nem. Próbálom lefoglalni az agyam, mindenféle dologgal.... de félek és rettegek attól,hogy soha nem fog ez elmúlni nálam. Persze ilyen nincs... el KELL majd valamikor múlnia! Olyan nincs, hogy életem végéig ilyen pánikszerűen kell éljek! Remegek és félek mindentől! Hiányoznak a barátaim, akiket már lassan két hónapja nem láttam... de nem merek kimozdulni itthonról. Félek az újabb pánikrohamtól. Pedig olyan nagy szükségem lenne rájuk...
Ma is megyünk moziba... még nem tudom mi lesz... de rettegek. Próbálom majd magam lenyugtatni... azt mondogatom magamnak, hogy jó lesz, majd meglátom! Nem lesz semmi baj! Elmegyünk moziba Steve.vel  és a hugommal és jól fogjuk magunkat érezni! Így lesz,mert így KELL lennie!