Néha...

Néha elgondolkozom az életen. Van értelme egyáltalán annak, hogy létezünk? Vagy, ha megszületünk erre a néha jó, néha cudar világba, akkor miért kell szenvednünk? Mert, ha meg is van mindenünk betegséget akkor is kapunk, vagy kialakul.
Az élet értelmére visszatérve én csak egy dologra tudok alapozni. Amiben szinte felnőttem. Jehova tanúi gyülekezetbe jártam egészen 17 éves koromig, ahol is azt tanították, hogy az élet értelem Isten szavának a hirdetése, hogy minél több ember eljuttassuk az Ő szavát... hogy túléljük a közelgő Armageddont , a világ pusztulását... blabla, stb... Nekem ez nem nagyon jött be. Mert legyen bármilyen rossz is ez a világ, én szeretek itt élni és szeretem a barátaimat is. Szóval mint kiderült, nem ez lett életem célja. Még mindig keresem mi életem célja. Néha úgy érzem ,csak vagyok magamnak, eljárok dolgozni egy héten háromszor a kevéske fizetésemért és hazajövök és várom a sorsfordító eseményt. Panaszkodom, hogy történjen velem valami ,de közben nem teszek érte semmit... Miért? Mert nem tudom merre induljak.. hol kezdjem el, mit csináljak, hogy csináljam, jó lesz az amit csinálni fogok, lesz értelem?? Nyilván, ha szeretem azt amit csinálok, akkor már van értelme. Annyi minden jár az agyamban és nem jutok egyről a kettőre. Azt a kis novellát is elkezdtem írni... és egyszer ,csak puff, mintha elvágtak volna nem jön az ihlet. Ha jön is akkor meg nincs időm leírni, és mire le tudnám írni... elfelejtem... Annyira bizonytalan vagyok sok mindenben.
Ma beszélgettem anyával, hogy megijedtem... mi van, ha nekem nem Steve-vel kell lennem, mi van ha rosszul választottam, mi van ,ha elrontok valamit, mert lehetne jobb is... majd megkérdeztem tőle, hogy ő biztos volt apában? Mire azt válaszolta, hogy nem... az esküvője előtti napon, Miskolcról indult vonattal az esküvő helyére, és a vonaton megismerkedett egy sráccal, aki Pestre járt egyetemre és le se akart szállni a vonatról...de hát, apa már ott várta őt az állomáson. De végül is összeházasodtak, és még mai napig együtt vannak. Ez kicsit megnyugtatott. Nem én vagyok az egyetlen ,aki elbizonytalanodik néha... Lehet, hogy Steve is elbizonytalanodik néha, de aztán, ő is átgondolja... és hát még mindig velem van. :)

A betegségre vissza térve. Hogy miért leszünk betegek... a bizonytalan jövő... sosem tudhatod mikor mi lesz, félek a kiszámíthatatlantól. A fájdalomtól. A szeretteim elvesztésétől. Néha, halálfélelem van... mostanság, mindig ilyen hülyeségekre gondolok, pedig... nem... nem unatkozom. Csak megijedek, hogy bármelyik pillanatban történhet valami... És ez rossz...  De én irányítok és nem az agyam. Szóval el kell hessegetnem ezeket a gondolatok, hisz nem vagyok én hipochonder...vagy igen? De ha környezetemben, valaki beteg, hajlamos vagyok én is magamba beszélni... de nem az ilyen kisebb betegségekre gondolok, hanem... a rákra.

Mert, a nagymamám, az én imádott, és - ez lehet, hogy gonosz lesz, de - a kedvenc nagyimról megállapították, hogy rákos... áttétes... és ráment a májára. (De nem csak a nagyim beteg, hanem a hugom barátjának az anyukájáról is kiderült,hogy daganata van :/ ...) Már csak másfél éve van hátra... Mikor megtudtam nagyon sírtam. De most valamiért olyan nyugodtnak érzem magam. Talán azért mert tudom, hogy jobb lesz neki, ha meghal és nem szenved tovább. De akkor is ,nekem még szükségem van rá. A bölcs tanácsaira, hogy megnyugtasson, hogy panaszkodhassak neki, hogy apa milyen igazságtalan... egyszerűen, csak hogy éljen és kinevesse a butaságaimat. Mint, mikor petrezselyem helyett, zöldség levelet vittem neki a kertből. :) Annyira "büszke" volt rám. :) Kis görbehátú nagyikám. Annyira szeretem... és rossz őt a kórházban látni. Rossz, hogy tudom, hogy már nincs sok hátra neki. De amíg itt van ,addig segítek neki és mellette leszek és fogom, a kis ráncos kezeit, amíg csak kell. És büszke vagyok arra, hogy ő az én nagyikám. Csak, remélni tudom, hogy nem fog sokat szenvedni... SZERETLEK MAMA!

U.i: Szeretlek Steve! És köszönöm, hogy mindig mellettem vagy! ^^,