Örök szerelem?

Ahogy egyre jobban megszeretsz valakit, egyre jobban elkezdesz hozzá kötődni, már nem tudod elképzelni nélküle se a nappalok, se az éjszakákat, s ha becsukod a szemed, akkor is csak őt látod. Azt hiszem én már ebben az állapotban vagyok. De ennek sajnos van árny oldala is. Ahogy egyre jobban megszeretsz valakit, egyre jobban előjön az elveszítésétől való félelem. Ha ennyire szerelmes leszel, akkor jár hozzá ez a félelem, ez a féltékenység? Ennek vajon törvényszerűen így kell lennie?
De lehet, hogy az ember nem is attól fél, hogy elveszíti a társát,a már legjobb barátját, hanem inkább, attól fél, hogy egyedül marad ismét? Vagy sértené az önérzetét, ha az illető másért hagyja el? Az enyémet biztosan. Az elválás is az élet része. De miért? Annyira szeretném, hogy ez örökké tartson... de mi van, ha nem fog? Ha megint egyedül maradok. Annyira rettegek ettől.... Pedig tudom, hogy úgyse fog elhagyni, és ha el is hagy, akkor sem maradnék egyedül, mert itt van a családom és a barátaim. Egyáltalán nem is tudom, hogy miért gondolok arra, hogy elhagy... Néha nem érzem őszintének, mikor a bűvös szeretlek elhagyja a száját. De lehet, hogy azért, mert én magamban vagyok bizonytalan? Biztosan nem, hisz én mindennél jobban szeretem... Ezek az érzések annyira megmagyarázhatatlanok (de király ez a szó xD) . Néha nem érzem, hogy hiányozna... máskor meg majd belepusztulok, annyira akarom, hogy mellettem legyen. Néha olyan hidegnek érzem ezt a kapcsolatot... olyan kiégettnek, olykor meg minden olyan jó és szép. Vagy akkor jó egy kapcsolat, ha teljesen biztosnak érzed magad mindenben? De az ember tökéletlen, így tökéletes döntéseket sem tud hozni. Az érzéseink is tökéletlenek. Talán ezért vagyunk bizonytalanok egyes dolgokban, és egyes érzésekkel kapcsolatban. De érezzek bárhogyan is, én ezt a kapcsolatot AKAROM, sőt... Őt AKAROM, a tökéletes tökéletlenségével együtt.

U.i: Miért nem tudom tovább írni a regényeeem?!? Nincs ihletem.... -.-"